Karácsonyi forgatag az egyik nagy multi bevásárlóközpont játékosztályán. Ajándékkeresés az unokáknak. Sok méregdrága LEGO, amely mára már szinte kizárólag célmodellek összeállítására alkalmas dobozokat kínál, az egykori valóban kreativitást fejlesztő játékok helyett. Azaz a dobozokban lévő elemekből kétségtelenül közérthető tervrajz alapján – egy maximum két tárgyat, mondjuk az Apollo 11 vagy a híres B 52-es bombázó majdnem élethű mását vagy mentő, tűzoltó állomást, rendőrségi telepet benne élethű járműveket lehet összeszerelni. Ez a játék valamikor egy hatalmas DUPLO műanyagvödörbe, a nagyobbaknak rekeszes dobozba pakolva, a képzeletszülte LEGO világ kialakításának volt az eszköze. Egyszerre lehetett hajót, darut, autót vagy háztömböt építeni. A mai LEGO-k döntő többsége szinte csak a rajzolvasást, s a mikromanipulációt fejleszti, s persze azzal az élménnyel szolgál, hogy a gyerek a droidok, Star Wars-bél járművek és robotok mását egyszer összeszerelve a polcára tehesse. (Természetesen ez termeli a profitot, hiszen a „régi” az „ős” LEGO egyszer megvett mamutdobozából készíthető sokféleség helyett, minden újabb tárgyért egy újabb 10-20 ezer forint körüli célmodellt rejtő dobozt kell megvásárolni.
A LEGO-k, a társasjátékok, a különféle márkájú robotok, távirányítós járművek, s persze Barbie-k és Deseney figurák után egyszer csak megakad a szemem egy dobozon, hangzatos név Green Word, Make Energy Recycling (Zöld világ, Hasznosítsuk újra az energiát!). Na végre, valami hasznos, valami értelmes – mondom magamban, s a dobozon lévő gyönyörű fénykép külön megragad. Egy szép hegyekkel karéjozott, zöld tájban szélerőművek látszanak, s egy kisebb képben a játék fotói: egy szélkerék, hozzákapcsolva egy dinamó, amely lámpát világít, egy másik képtöredékben kicsinyke modellbe építhető villanymotort hajt. Amint kinyitom a dobozt, látom, hogy minden Lego vagy inkább Merklin szerűen gondosan bepakolva. Tehát a gyereknek kell az erkélyre, udvarra kitehető szélerőmű modellt összeszerelnie, s aztán összerakni a ledes lámpát, összerakni a motort. Mellétéve egy sok rajzzal, fotóval illusztrált könyvecske arról, hogy mi is az a megújuló energia, mi az ökológiai lábnyom, s hogyan csökkenthetjük saját „lábnyomunkat”.
Gyerekkorom egyik nagy játékálmát látom megvalósulni a dobozban. Semmit nem tudtam én jó fél évszázaddal ezelőtt a megújuló energiáról, csak a Merklin játékomhoz mellékelt kis villanymotorhoz igen drága volt a Perion zseblámpa elem, s nem is mindig volt a Keravillban – ez a tervgazdaságos hiánygazdaság kora volt még. Valami ilyen kis vízzel vagy szélerőművel hajtott picinyke generátorról álmodtam a pesti kőrengetegben, ahol nyáron csak a kiadós záporok esetén fújt igazán a szél.
Szóval végre…végre van egy játék, amit jó szívvel a gyerek kezébe adhatok. Óvatos vagyok azonban a vásárlással, mivel nem magamnak, hanem a tizedik évét taposó fiú unokámnak akarok örömet szerezni. Így hát felhívom telefonon: elmesélem a játékot, majd kérdem:
- Szeretnéd?
- Aha, ez tök jó, most az iskolában is valami ilyesmit csinálunk. Mi díszítjük fel az iskolai fenyőfát, s ledekből csinálunk világító díszeket. Az áramforrás pedig egy szobabiciklivel hajtott kis generátor…olyan nagyobb dinamó lesz. Tudod ökoiskola ahova járok.
- Akkor megveszem, viszonylag olcsó, kapsz még mást is, ez meg esetleg a kettőnk közös játéka lehet.
- Jó – oké, – mondja az orra alatt az unokám, s elköszön.
Én meg nem csekély örömmel gondolok arra, hogy köznevelési törvény ide, merev poroszos iskola oda, azért van, lehet jó dolog is. Hajtják a suliban a szobabiciklit, s megdolgoznak a karácsonyi ünnep meghitt fényeiért.
Megveszem a dobozt, kettőnknek, nem ajándék gyanánt, hanem azért, hogy én öregen megvalósítsak valamit a sok-sok gyerekkori álomból, V-nek meg azért, hogy a szélmotorral, dinamóval való játék közben mesélhessek az ökológiai lábnyomról, meg a megújuló energia jelentőségéről. Már magam előtt látom, amint az erkélyen forog a szélkerék és V. figyel, megért, elmélyít magában valamit.
